Vándor, állj meg e hegytetőn,
lábaid előtt kitárul a táj,
gulya bóklászik távoli legelőn,
kis falvak házain szikrázik a nyár.
Ösvényre boruló, boltívként álló fák,
az út szélén érik a kék kökény,
a csipkebogyó már lassan vörösre vált,
s a forrás rád vár hűs barlang ölén.
És nézd, ott messze, látszik a Balaton,
most pára rejti el lágy-zöld színét,
az erdő sűrűjében őzbak oson;
vidd messze tájra e szép vidék hírét.
Állj meg, vándor, a hegytetőn;
zászlónk, ott fenn, nézd, hogy lobog,
e táj a hazám, az éltetőm,
ideköt minden, míg szívem dobog.
(Mezei Katalin)