Kitaszított lettem, már nincsen szükség rám,
Eltűnt felőlem a védelmet adó szárny.
Nincs már zsebkendőm, mi könnyemet itatja,
Nincs már a szív, mely szívem vigasztalja.
Nincs már a kéz, mely kezemet fogja,
Mely fáradt nap után arcomat mossa.
Nincs a szó, melytől ember vagyok,
Nincsenek nagy, fényes ablakok.
Egyedül állok a zord világ közepén,
S egyre csak sírok, csak zokogok én.
Senki nem hall, s nem is jön felém,
Táncolok itt fent, a világ peremén.
Nagy bánatomban nem látok előre,
Ábránddal kínáltak, nem vettem belőle.
Elvakultam, semmit sem láttam,
Fehér botommal lassan kapizsgáltam.
Vak szemem felnyílt, s láttam a fényt,
Szívemben lángra kapott a remény.
Hittem benne, hogy minden szép lesz,
Elesünk, felállunk-ebből áll az élet.
Tanulság ez! S én tanultam belőle,
Hogy ne hátra nézzek,mindig csak előre!
S kellett az a megnyugtató tény,
Hogy szárnyak nélkül is repülhetek én.
(2010.01.13.)