Néztem egy virágot,egy síron feledve.
Szerencsétlen, gondoltam, mi történt vele?
Szárba szökkentem, mikor eljött a tavasz,
elszaladt mellettem, mint a sok jó paraszt.
Hűvös lankák ölében keletkeztem én,
keresztüljárnak a szántóföldek felé.
A házban pedig hallgassa a vén kofa,
mint lélegzik a befűtött, csendes szoba.
Én is boldog vagyok, miképpen hallgatom
a szunnyadó hangák sóhaja monoton.
S válaszul én is sóhajtozom keveset,
hogy láthassak olyat, mit más is keresett.
Aztán egy szép nap láttam egy kis leánykát,
amint vigyázta ő szeretője álmát.
Simogatta fejét, mint királyfiának,
közben álmodozón dűlt egy korhadt fának.
Ha a legény felébredt rigófüttyölésre,
sugárzón nézett a kedvese szemébe.
Mikor jött a faluból egy ittas paraszt:
akkor uccu legéy, a leány itt nem maraszt!
Egyedül várta a fánál a vén apát...
ő durván hurcolta lányát a házba át.
Árva kisasszony! gondoltam én nesztelen.
Láttam, ahogy a suhanc várta esztelen...
Mindig, ugyanakkor a korhadt fa alatt,
s mikor sokára sem jött, akkor is maradt.
Egy esős napon aztán a suhanc nem várt-
mikor meg a leány jött, árasztva köny-árt...
Előttem vitték a leányt temetőbe,
másnap hozzám jött a fiú, zöldmezőre.
A sírra dobott, szerelméből ez maradt,
csakhamar mással ült a korhadt fa alatt...