Édes veszedelem, mely szemhéjad alatt van,
Elöttem mutatkozol fáradtan,
Azokkal a kidülledt, lüktető mellekkel,
Melyekre az agyag ráfekszik kényelmesen majd.
Lassan, lassan kialszol belőlem...
Mellkasomban egy labda vergődik,
S nappal a járdára gurul,
Elhagyva a Tavaszt maga után, odakint.
S a víztől áztatott földből,
Kinőtt fák törzsein, nyúlánk ágain lassan virágok lesznek.
Világító Nap, mondd gyorsan nekem,
Mennyi a szűzlány a kikeletben?
Elveszett horizont, vörös ajakkal,
Mely csókolja fején az Éj határát.
S a darvak visszajöttek,
Csak a Tavaszban add,hogy a betegek elhaljanak...
Itt benned ismerjék meg a földnek titkát.