Alunni tér a lombja-vesztett erdő
ahogy beborítja ólomszínű felhő.
Altatót dúdol a bús őszi szél,
aranyló szőnyeggé fonódik a lehullt levél.
Vajh' álmodják-e a kopár fák
a télűző tavasz örök csodáját?
Hisz álom az élet,álom a vég
múltból jövőbe forduló kerék.
Igéző tavaszt izzó nyár követ
s a rejtelmes ősz után újra tél jövend.
Hónapra hónap,évre év
egymásra rakódó szédült létezés.
A mi elmúlt,visszatérhet-e még
ahogy újult erővel a tavasz szinre lép
s álmaink kibomló szines virága
érlelődik-e őszök arany varázsával?
Mert hiába borul fölénk ólomszin felhő
ha szivünk mélyén ott ég a remény,
lángját ki nem olthatja a dermesztő,
a földet hóba,jégbe öltöztető tél.
Mert ahogy évszakok évszakot követnek,
újjászülető lelkünk is új létezést nyerhet
ha a végtelen idő sodrába alámerülve
elvesztett hitét megkereste.