HÉTMÉRFÖLDES CSIZMÁMBAN
Munkács várában
Trianon ránk szabta
határnál ébredek,
persze azon belül…, Fényeslitkén kelek.
Kedves helyi család
osztja meg otthonát,
évszázadnyi múltban sejlő a rokonság.
Ugyanaz a nevünk,
világnézetünk egy,
zsigerünkbe kódolt, kölcsönös szeretet.
Közös fedél alatt
Mama és a Papa,
Anya, Apa és a törékeny Dórika.
Étkezőben asztal,
szépen megterítve,
bőséges étekkel vagyunk elengedve.
Aggódó pillantás
kísér el az úton,
átkos határhoz érve, lelkem nyugtatom.
Ismerős tortúra,
belsőm küzd ellene,
átjutok, de érzem…, elfáradok bele.
Rovom ismét utam,
mit fájdalom kövez,
Munkács várát látva már magamhoz térek.
Érdemes először
hegyét körbejárni,
minden oldaláról, messziről csodálni.
Más, más az arculat
minden égtáj felől,
kecses turulmadara, mint egy éber őr.
Várhegynek tetején
mily büszke magára,
jövőbe látón…, „ Zrínyi Ilona” vára.
Rákóczi özvegye,
Thököly hitvese,
császári zsoldosnak…, méltó ellenfele.
Él még a legenda
a vaskos köveken,
fala alján régen, itt maradt sok ellen.
Rákóczi öröke
őrzi a múlt fényét,
nem feledjük szabadságharca eszméjét.
Lelket is veszejtő
gyér pallóhídon át,
csodáljuk jellegzetes külső udvarát.
Meszelve boltíves
évszázados falak,
puszta valóval tekintélyt parancsolnak.
Belső várfal, bástyák,
vidámsipkás tornyok,
korokat idéző szolid múzeumok.
Északon obeliszk,
rajta turulmadár,
ezredéves államunk emlékeként állván.
Mint megannyi helyütt,
Kárpát-medencében,
itt is járt Petőfi egykor vendégségben.
Mellszobra, táblája
hirdeti eme tényt,
költőnk versei, itt is táplálták a fényt.
Padon elmerengve
régmúltat idézem,
korhű zene lágyan fészket rak elmémben.
Udvari zenészek,
antikolt szólamok,
hangjegyek bársonyán tova is indulok.
Búcsúzom csendesen,
még nem felébresztém,
várvédők hősei…, nyugodjanak békén.
Albert Ferenc