Volt hófehér, fodros selyem ruhácskám,
mikor a tavaszi szél épp vizet árasztott,
s gyermeki énem róla, boldogan dalolt,
s kacagva rohantam a tarka mezőn át,
hogy érezzem a virágok bóditó illatát.
Selymes fűben megpihenve éreztem,
ahogy melenget az aranyló napsugár,
s pillangó játszott velem a lágy szélben,
ujjam el sem érte, illant is tova kecsesen.
Ültem tölgyfa árnyékában elmerengve,
s néztem a végtelen zöldellő határt,
hogy fut a nyúl árkon-bokron át, lehet
nyugalmat szegény soha nem talál.
Néztem a messzire kúszó bárányfelhőt,
s az égen csendben repülő madarak raját.
Izleltem vásártéri eperfák édes gyümölcsét,
s hagytam, leve fesse csak lilára a szám.
Mikor a kert alján kóbor kutyák csaholtak,
s a házak ablakán lassan kopogtatott az este,
pöttyös szalaggal hajamban,babával kezemben
ültem és hallgattam, a felnőttek mit mesélnek.
Végtelen nyugalom és békesség volt bennem,
a soha el nem múló és mindig csak örökre!
Ültem meghitten az ölében, s hallom még
most is, ahogy hangjával kedvesen becézget.
Közben majszolom a madárlátta kenyeret,
hát megint nem ette meg, nekem hagyta!
Vele lelkemre a szeretet virágait szórta.
Még itt volt nekem az én drága jó apám!