Minek álmodni, ugyan minek?
Ha a hajnal úgyis mindent eltöröl,
Csak jön a kegyetlen szavaival,
S engem a föld szívével meggyötör!
Én már átéltem ezer vérző zivatart,
Ezer kínokkal teli áldatalan éjszakát,
Hol a saját börömön is megéreztem,
A teliholdnak végzetben úszó vérszagát!
Gyülöltem én ezerszer, gyülöltem,
Gyűlöltem minden egyes nappalom,
S hogy miért? megmondom néked,
Áldatlan szeretetlenség volt ajkamon!
Ezer lélek bánatkönnye hullott,
Hullott szívemnek rejtett hajlatán,
Mert arra gondoltam oly sokszor,
Most szomorú az én drága jóanyám!
Ő mindig a jóra tanított, s tanít engem,
Tanít arra, hogy a görbe út sose a léted,
Legyél inkább a jó ügynek a harcosa,
Mondja ő! S az Istent, mindig igaz szívvel féljed!
Nézd csak jó anyám, nézd!
Csillag ragyog a szemembe,
De nem, még sem csillag az- Könny,
Mert a te arcod van az én szívemben!
Szeretnék mégegyszer odabujni,
Odabujni anyai szíved csendjébe,
S beleolvadni a te szeretetednek,
Mennyekbe felemelő, édes rendjébe!