Németi Csaba
Álmodok a kőbe II.
Álmodok a kőbe kéken erezett, dobbanó szívet.
Fáradt magányt, gyűlölt szerelmet, repedezett keresztet.
A lélek sivatagának viharát, az elmének tisztátalan játékát.
Vágyak fonnyadt ráncát, az ösztön torz táncát.
Álmodok a kőbe!
Az időnek fekete szakadozott foszlányát.
Pirosló sárga érzések, értelmetlen értelmét.
Sötét csillagudvart, tompán fénylő fehér korongot.
Lustán gomolygó ábrándokat.
Világító dallamot, táncoló angyalokat.
Álomba zuhant arcokat, mosolygó, csalódott gondolatokat.
Álmodok a kőbe!
Istent, Krisztust, prófétát,
Árnylovagok lándzsájára kötött virágcsokrát.
Hangtalan szavak koporsóját
Álmodok a kőbe!
Bölcsődalt és anyák gyászát,
Vértelen öldöklést, a tudatmódosítást.
Őszt, telet, nyarat, tavaszt,
Napfényben fürdő búzamezőt, aranyló sugarakat.
Álmodok a kőbe!
S a kőnek szíve –
Dobban.