Minden a gyökerekhez húzna vissza
a letünt gyerekévek messzi homályába.
Bár nem jártam arra mostanság
lelkembe rögzült a régi táj.
Hányszor is indultam a kertek alján át
túlra a folyón,hol apám pincéje várt.
A vén diófa tán még ma is áll,
de a házikó rég az enyészeté már.
Elötte nyújtózott a tarka rét,
hol virágok vártak s libbenő lepkék.
S a pince fölötti kis szoba mélyén,
pislákoló mécses sápadt fényinél
könyvet olvastunk,apám meg én.
Tőle tanultam szeretni a könyveket
Jack Londont,Vernét és a verseket.
S bár gyerekfejjel nem is érthettem igazán,
apám kezembe adta a Bibliát.
Emléke ébred régi szüreteknek:
a frissen préselt must édessége
ma is nyelvem hegyén remeg.
És rémlik a vágók közt bolyongó,
elfáradt kisgyerek,
ahogy dús fürtü tőke alá heveredve
roppanó húsú,mézízű szőlőt szemezget.
Ó,meddig siratom még elvesztésedet?
Mért is hagytál el,már nem kérdezhetlek.
Fájó hiányod beárnyékolta egész létemet,
ez volt,mi irányította minden tettemet.
Utam hozzád már csak a temetőbe vezet
s Te onnan föntről tán figyeled
múltak súlyától nehéz léptemet.