Sápadt hegyre bámul a fenyvesek serege,
hol napsugár fest pipacsot a bérc arcára,
lelkembe csend szökik s andalgó béke
- elenged a zord világ szorító magánya. -
Szinte röppen pilláim alól éhes tekintetem:
zöld tűágról csillogó hópelyhekre ül,
majd lámpa sárga láza az ablaküvegen
csábítja, s végül a tó bíbor jegére kövül.
Szél borzol gyér hajamba- érintése jég-
s fedetlen kezemnek udvarol csókjával a fagy,
indulok, de a Havasok képe íriszembe ég
- s összeforrunk-, mint a pihenés s a pad.
Egy festményre írt vers: Csendes 260-A Havasokban