Arcomat fújja most a szél,
az eső egyre csak szemerkél.
Lépkedek a macskaköves úton
magányosan, csak úgy céltalan.
Gomolyog a sötét felhő felettem,
mennydörgés,villámlás körötte.
Nézem a megfáradt,riadt arcokat,
lelkükben is tomboló vihar van.
Szemükben reménytelenség tüze ég,
a múltat tapossa siratva az emlék.
Jégcsappá kövült már a mosolyuk,
s ernyedt testük is meghalni kész.
Súlyos lánc húzza gyenge vállukat,
mélybe ránt, a húsba is belecsap.
Gyötrő fájdalom kinozza testüket,
rongyok közt jajgatnak fetrengve.
Zuhog az eső, veri az ablakot,
eresz alatt állok,el sem mozdulok.
Mellettem egy csapzott hajéktalan,
görnyedve kuporog egy sarokban.
Összegyűrt,sáros kalap előtte,
nézz csak rám esdeklő szemekkel.
Koppan a pénz,ahogy földet ér,
lassan nyúl érte egy erőtlen kéz.
Csitul a vihar, én is indulok,
messze száll most halk sóhajom.
Várom a napot, hogy végre ragyogjon,
s a földre melegséget szórjon.