Fal mellet lopakszik, besurran az éjjel
megrázza kibontott, loboncos haját
sötét árnyékot lop nyitott ajtód mögé
bársonnyal oltja ki a város zaját.
Ágyad köré kúszik kígyókönnyedséggel
- csillagszikra rebben, hullik, mint a hó -
éjszaka asszonya kitárja a karját
ujjai közt táncol száz álommanó.
Ringasson sötétség – én leszek a párnád
takaród is leszek, érintsd meg arcomat
pihenj most, ágyadból fölszállnak az álmok
aludj. Kardom éles, én őrzöm álmodat.
(Mezei Katalin)