1.
Összeér benned a föld az éggel,
a hajnal ujján ring arcod kelyhe,
jóleső nyújtózás olvaszt a fénybe,
s mohó szemed lámpásként emeld
verset formáló dalod ütemére.
Sörényed rázod négy égtáj vállán,
virágzó lényed élet ígérete,
vágyad vonszol az ismeretlenbe.
2.
Táguló láthatár szárnyára lépsz,
tegnapod láncán feszül a holnap,
ledöntött hidakat húz fel kezed,
s az őszi szürkület kapuján innen
lázadva megnyitod értelmedet.
Kövekből pattintasz csillagokat,
s a teremtés szentélyébe zárva
föléd hajolnak táltos istenek.
3.
Sötétbe nőnek a meggyűrt árnyak,
tested dombját vonszolod haza.
Fejed üregébe fagyott a dal,
s a benned ásító távolságban
semmibe foszlik szobrod körvonala.
Kővé vált figyelmed tiltakozás,
s a magadba tisztult világ keblén
nem marad,csak a lét hattyúdala.