Nézd meg a hajnalt!
Olyankor minden sárga.
Nézd az éjszakát!
A Holdnak nincs árnya,
Csak neked a falakon,
Utcák fölött neonlámpa.
Nézd az ólom-felhőt,
Hozza már a vihar árja,
Nézd a gyermeket,
Senkije sincs, mert árva.
Fagyos reggelen áll,
S Ő sem tudja, hol kering ruhája.
Tán az űrben, tejúton
Sétált, ott veszett homályba.
Nézd a megviseltet!
Ki hontalan, nincs honvágya.
Utcák kövén terül,
S csak álmodja, hogy van ágya.
Nézd a nyakam!
Hurkot von köré a pára,
Nézd a varjút s engem!
Szállunk, de csak neki van szárnya.
Láttad már a magányt?
Neki én vagyok a párja.
De nem örökkön,
Csak, ha lelkemben látja
Magát egy tükörben,
Mely barna szemem világa.
Vajon hol rejtőzik
Zenében a pendülő hárfa?
Kisváros vesz körül,
Országút és sztráda,
Hol az öreg erdész
Fa törzsét már nem hántja.
Ágyam alatt éjfél pihen,
Mert ott déli harang nem bántja.
Mélyen zúg szőnyegem,
De neki magas, mint egy bástya.
S úgy tekint le onnan
Királyként a világra,
Mint megtört úr,
Kinek szétszakadt palástja.
De büszke rám, még ha balga is vagyok,
De mi fontos: magára.
Éjfél után előbújik
S hogy elkésett, csak azt látja.
Mégsem búsul: Majd holnap!
Csókot küld, mielőtt bemászna
Újra álmom alá csendesen,
Hol várná a reggelt, mibe szívesen beásna.
Szirteken élnék, növényzetben,
Hol világ nem sakktábla,
Nem csábít pepita-csillag
S lovasok szende lánya.
Nem lázadok, de nem hagyom,
Hogy lássatok vágyni halálra,
Ki szikla-kelme alól
Hű fattyait ovulálja
Kertek alá, háztetőkre,
Mészkövekre, tört sziklákra.
Visszatér az éjfél, pontban
S már szobám sötét bányája,
Hol bár nem süt be a holdsugár,
De neki elég fényt ad kezemben a fáklya.
Nem kér tőlem egyebet,
Csak, hogy barlangrajzok nap-jóslatát lássa.
Naivan hinni hagyom, hisz mit lát,
Csak egy poszter, mit vájtam szobám falába.
Közben hagyom pihenni fáradt szemem,
Hisz csípi már a könnyező hártya,
Mi borítja retinám,
S vakon élni hagy, hogy múltját így lezárja.