Januári napos délutánon
a fiam erdei sétára invitált.
Felfutó dombok,szelidülő lankák
szívemet oly nagyon jaj,mért is vonzzák?
Mért lelek akkor nyugalmat s békét
ha fák kupolája borul fölém?
Hívogat az erdő mélységes csöndje
nincs más zaj,csak léptünk surranó nesze.
A hópaplanba burkolt táj
fényben szikrázó káprázata vár.
Az út fehéren kanyargó szalagját
keresztezi itt-ott vadcsapás.
A puhán omló havon az őzpaták nyoma
mintha olvasásra váró írásjel volna.
Túl kavargó hópihék ezüst függönyén
sudár fák katonás rendje tör ég felé.
Mint vártán az őrzők,
úgy őrzik a titokzatos erdőt.
Tüdőm kitágul.lelkemre béke száll
míg csodálom a természet
e fenséges templomát.
Majd túl az erdőn,völgyek ölén
felhangzik távoli,váratlan dörrenés
s széttépve a csend fátyolát,
megtöri az erdő néma varázslatát.
Borostyán-ölelte száraz fán
fölrebben egy rémült madár,
éles kiáltása visszhangzik a völgyön át
s egy lélek a múlt végtelenjébe száll.
Majd hirtelen ránk hull a deres alkony
indulni kell már hazafele.
Hogy ne csússzak a síkos havon
felnőtt fiam fogja kezem,
mint ahogy én hajdanán
kisgyerekként őt vezettem.
2oo4.január