Élettelen vágyak hamvadnak,
Hamvadnak, gyötrő hajnalon,
Most nem áldott örömkönnyek,
Vércseppek, kopognak az ablakon!
Súlyos az éjszaka lélegzete,
Akárcsak az embernek lelke,
Már talán, csak az Isten hiszi el,
Hogy teremtményének van még terve!
Nézem, csak nézem saját arcomat,
Rajta ezer, meg ezer életfájdalom,
Mert mikor nyugodni kéne sorsomba,
Akkor mint új korok Jónása, lázadom!
Porba kéne újra roskadnom Istenem,
De látod, megátalkodott az én lábam,
Mennyek országa helyett szívemmel,
A poklok megígéző tüze után jártam!
Pedig, hogy vágyok porba roskadni,
S újra átélni a tiszta gyermeki arcot,
Mely még szelíden álmodozó, békés,
Édesanyától tanult, szeretetet hordott!
Most porba roskadtam, a Porba!
Végre- végre teljesült az én vágyam,
Végre itt a megtisztító nagy feladat,
Hogy bűneimet, emberi szívvel bánjam!
Uram, te adtad lelkemnek tavaszát,
A szívemnek nyárba forduló hajnalát,
Csak azt kérem, emlékezz rám akkor is,
Ha hallod majd, földilétem utolsó sóhaját!