Örökké fázom szívem már jégverem,
rég elhagyott a ragyogó fényperem,
hamuvá vált a perzselő szeretet
izzó parazsával gyakran égetett.
Elcsitul a vágy borús éjszakákon,
esteli fényként hullnak szét az álmok,
tündöklő reménnyel bejárt utamon
gigászok nőttek kővé vált vállamon.
Békém keresem e sivár világban,
már hiába lépnék Isten házába,
mit ér a színlelés, álnok szeretet
igaznak híján maradjon tisztelet.
Fázom, testem remeg melegre vágyom,
az éltető napfényt hiába várom,
kinek mikor volt, dobálta szanaszét,
nem kérheti, hogy újra küldjön az ég.