Megterítesz, tányért, kést raksz
porcelánfehér reggelen.
Ragyogó, piros almát darabolsz
(ilyen az otthon íze).
Kávéillatot kavarsz,
de csak csöndesen;
nehogy felébressz.
Halkan kilépek a szobából,
jéghideg csempére hűlt valóság.
Oldalára borult üvegpohár a reggel.
Mezítláb érkezik a felismerés:
nekem kellett volna terítenem,
és a spájzban az almák
már túl ráncosak.