1
Korai örömökkel telve ég
Tisztító tüzek purgatóriumában
Két lélek, a Föld s a tiszta ég.
Fájdalmasan taszít Holdakat az egyik,
Halott fákat szív önnön testébe
Karöltve az idővel, mi szépen telik.
A másik szirtek fölé húzódik,
Vászon felhőket fonva-szőve kitágul
S egy, ki szivárványon súrlódik,
Hanyatló Novemberként tér vissza hozzánk.
Úgy nézik művüket büszkeségben,
Hogy elfeledjük: Bizony ez a mi hazánk.
2
Csöppnyi sereg örök harcát vívja
Összekócolt fűzfa-erdők mocsarából
Árnyak suttogása hadát hívja.
Furcsa alakok jőnek el éjjelente,
Kis házaik falaiba mászva
Minden reményt hamuvá égetnek élve.
Sötét titok, halál-ómen lappang
Ég és Föld hű fiai kusza agyában.
Száz jelmez nélkül eltöltött farsang,
Bőrébe bújt Karácsony tette hűtlenné
A telet, édes hópihét, mennyet.
Nem fáznának, ha kályhát pokol fűtené.
3
De elfutott, nem is marasztalták,
Fáztak inkább, dideregtek reggelente.
Angyalszárnyakkal csak azt takarták,
Kit átkozottnak hittek, hisz halál után
Ők kiásták elgyengült testüket
S rettegték sárfoltjaikat a ruhán.
Ki hitvese mögött volt parázna,
Azt eltévedt vándorok kezei által
Végtelen úton küldtek halálba,
Hogy felkelve sírjukból újra öljenek
S Félve nézzék a sárfoltjukat.
De ostromoktól nem féltek: Hát jöjjenek!
4
Ily módon létezett e csöppnyi nép,
Babonáktól és az átkoktól reszketve
Néztek arra, ki ösvényükre lép.
Messze tőlük, mindig nyíló erdeiktől,
Tág mezők, alföldek soraiban
Csizma-lábnyom szomjazva iszik esőből.
Gazdája erre jár még, közeli
Patak partján, folyás mentén álmodozik:
Ma még marad, de holnap követi.
Bársonyos víz hosszú útjára lép ő is,
Talán végre szerencsével járhat,
Érzi vele tart a szellő és a föld is.
5
Épp csak begyógyultak mély sebei,
Házak falába vájt barázdáktól vérzett.
Gyilkosát azóta is keresi,
Tán ezért is indul holnap hosszú útra.
Találkozott széllel, ki ellibbent,
S őszi levél rózsáit felé fújta.
Ő elkapta, küldte vissza, vissza
A világnak. Vissza a Holdra, honnan jött
Hol holnap újra Uránuszt issza.
Meg is indult szúrós hajnal tejködében
Néhány lépés után roskadt össze
Úton, hol szende lárva sem halna éhen.
6
Nevetett vad tüzében Ég és Föld,
Kik most rabságuk ellenére boldogok,
De hajdan, mikor még, mint úr és hölgy
Jegyben jártak s az ősz volt a tanújuk,
Akkor ellentéteikkel szülték
Az Yggdraszillt és gyönyörű kis falujuk
Tündérnépét messzi földre küldték.
Nem talált onnan haza még a csillag sem,
Eltévedtek kik irányuk nézték.
Egykor a Földet hontalanul kapta el,
Emelte oly magasba a kék Ég,
Hogy emberiség egymást sorra hagyta el.
7
Ha kicsit megpörgetjük Bolygónkat
Megrepedt és görbe fémtengelye körül,
Láthatunk egy költőt, kit fojtogat
Minden csepp tinta, minden sor a papíron.
Kettéhasadt félhomályban úszik,
Gondolata Kék égre estet satíroz.
Nyárból vág őszt, telet és zivatart,
Szemgolyóból üveget, tiszta gyémántot,
Mészből ezüstöt, kőből aranyat.
Nem nevet a tiszta Ég és a tiszta Föld,
Tudták, tulajdonná váltak által,
Szabadon a kígyó, ki egykor mérget ölt.