Száz napja hull a szürkülő zápor,
Száz napja sír a szomorú ég,
Száz napja száll fel az útról a por,
Száz napja mondom: Remélek még.
Száz napja kopog az ablakomon,
De hiszem: nem eshet örökké,
Elúszik a folyó-lett utakon,
Más, idegen horizont felé.
Száz napja az ég szürke, mint pernye,
De kék lesz, azúr lesz még talán,
Új erőre bukkan a nap fénye,
És mint üstökös ragyog majd rám.
Ám most még az eső sűrűn szitál,
És zubog az utcányi folyó,
Tétova kezem papírra talál,
S megered rajt egy tintafolyó.
Rágott végű toll ró titkokat rá,
Levési, szíve bármit diktál,
S végül a nevemben írja alá;
Szeretettel: Aki Rád talál.
Majd hajtás hajtást követ, néhányszor,
Aztán kész a kis papírcsónak,
S anélkül, hogy átolvasnám párszor,
Átadom, a zúgó folyónak.
Száz nap forog el a világ körül,
Mire az eső aludni tér,
A folyó elapad az út fölül,
S remélem, levelem célba ér.
Az ázott kis papírcsónak talán,
A kapud előtt fut zátonyra,
Majd megáll egy vakondtúrás hátán,
Hogy megtaláld, várva és várva.
Száz nap fordult-perdült táncra újfent,
Zsebedbe gyűrve a kis csónak,
A fény, mint tűz lobog az égen fent,
S én – szívem dobban – átkarollak.