Mikor a szerelem halk hangja súg a füledbe
Lágyan reccsen a tóparti nád,
Éjjel lenne tán, de a nap még nem nyugodott le teljesen.
Csupán récék halk moraja,
Csak a szél sóhaja, mi hallatszik most.
Az égen reménykedő pillantások révedeznek
S félve összerezzenek.
Remény fényével jő fel a hold
S a tér új alakot ölt.
Méregzöld fű öleli mezítelen bokám,
Fedetlen testemet szél tartja láthatatlan karján.
S kósza tó könnyek csillognak körülöttem a leveleken,
Én csak fekszem lehunyt szemekkel.
Láthatatlan csókjai a létnek,
Úgy érzem magam, mint akit hercegnőnek teremtettek.
S mégis szűzietlenül adom lelkem,
S minden létező kincsem neked.
Testem csupán általános kép,
Létem, nélküled semmit sem ér.
Csókodért élek én,
Szomjúoltó csókoddal ébressz fel most.
Dobban a szíved bennem,
Itt a mellkasomban éledsz újra bennem.
Szilánkjaim gyönyörű tükörré formálódva,
Mosolyogva téged ábrázolnak.
Fogadd hát el,
Kit újjá élesztettél.
Mert szíved most már enyém,
Hisz bennem ébredtél együtt velem életre.