negyvenöt év, majd’ két emberöltő.
akkor harsogva sütött a nap, körömcipőben,
nélkülem mentél az északról üvöltő szélben
az oltár jéghideg színe elé. én lada taxival
szállítottam a szűk család színe-javát
többszöri, fillérre kiszámított fordulóval.
neked nem jutott hely. nem futotta.
holtomiglan, holtodiglan – mondtuk
az örömapa ígéje közben,
nem tudtuk, mit jelent mindez.
szombat volt, akárcsak ma is.
szerény ebéd a csillagokkal beszórt,
kék boltozatú csillag-teremben.
a számlát az örömapa állta.
a jó rokonnal nehéz volt megérttetni,
nincs hely a féldisznónak egyetlen szobánkban,
ami háló, ebédlő, nappali volt egy személyben.
konyha? az nem volt. kontár gázrezsón
fortyogott az idegnekkel közös mellék-
helyiségben a mindenapi étel.
mohón vegyültek a szagok az illatokkal.
a féldisznóból mosógép lett. az örömapa
szégyenlősen nyújtotta át a vékonyka
borítékot, ahogy a csengetésre, már melegítőben,
félárbócon mentem ki elé, és raktam azt az
ajándék, duplikát porcelánok mellé.
ma már futná sokfogásos díszebédre,
felszalagozott taxiözönre, nászútra,
mifenére.
ám mivégre, ha lelkünkből rég elillant
az a tűz, ami hatvanöt telének fagyos leheletét
szívünk mosolygós tavaszává tette?
a parázs még megvan, föl-fölpislákol,
noha a tűsarkú nem illik többé. lada helyett
audi fagyoskodik üresen. a jó rokonokat pedig
mind, mind kikisértük utolsó útjukra.
rég volt, szép volt, igaz volt.
Isten éltessen!