Ez is csak egy az üresjáratú napok közül, Megtöltöd a poharad, az magától kiürül.
Elmész, s úgy jössz vissza, mint aki sehol se járt.
Görcsösen emeled fel szádhoz a kanált.
Lefekszel, beteg állat, de már unsz aludni is -
Lóg az eső lába folyton... Jársz a szobában kis
körökben; csak kapkodod a levegőt,
csak kikaparnád a szívedet,
utálod a sárga lámpafényt,
hánynál tőle, ha lehet;
az örök-rendetlen szobát,
a tarka szőnyeget,
kivágnád mind az ablakon-
Repüljenek, amíg lehet...!
Fejed koppan a betonon.
Bár kiloccsanna lágy agyad!
Most nagyon sajnálod, s - mert illik -
gyűlölöd ezért magad.
Ocsmány nyári délutánon
a szépségből ennyi marad.