Tudom lassan... lassan elmúlok,
Egy gyönyörű pacsirta hangjában,
S annak a napnak reggelén,
A Nap nekem többet nem ragyog keleti szárnyában.
Jaj, milyen is az ember...
A régi órákba belekapaszkodik,
S visszahúzzák, visszaszaladnak,
Előre látom, múlásom rútúl eltorzít.
Fák levelei között kezeimet égnek emelem,
A magánhangzót felkiálom Én,
A pacsirta ezt hallván elreppen,
S megölnek a gondolatok ott, az élet peremén.