Éjjeli lepke vagyok - te meg a gyertya lángja,
Repülök feléd, te lobbansz újra meg újra, vágyva.
Kitérek mindig, újból; távoli, lassú körökre,
Hisz nem tartozom hozzád - de nem hagylak el örökre.
Csak fényre, melegre vágyom, de félek ettől a lángtól
Te vágysz a hímporos testre - fényedben csillog, táncol.
Csak egyszer érne a láng - ellobbanna örökre,
S megperzselődött szárnnyal zuhannék én a földre...
Fuldoklik most a kanóc, saját könnyében ázik,
Magába fullad inkább, nem vár az ellobbanásig.
S én, mint a lepke, ki fázva, libben, leül a falra...
Csak egyetlen igaz, forró láng-csókot kaptam volna!