Hé! - Költő úr!
Hé! - Költő úr!
- hova, hova?
- mikor jelenik meg verse?
- egy se?
- azt mondja, soha?
Az öregasszony rádől a párkányra,
ujjai közt füstöl egyetlen bája.
Könyökén kopik a plazur.
A költő úr halkan odaszól:
- blabla-blabla...
- felnézni nincsen persze
mersze,
hisz ma is üres a papírlapja.
Az öregasszony csak legyint,
művészét megalázta megint
a magasföldszinti ablakból.
Eltelt egy hét,
aztán kettő...
Költőnk végre verset írt,
de sírt.
Szívében kiszáradt erdő...
Elment örökre édesapja,
törődött sorokkal siratta.
...Kritikusa letorkolta esmét!
Hé Költő úr!
- Azt írja meg,
miért remeg és félve
remélve
miért tűr csöndben a tömeg?
Az öregasszony mérgesen dohog:
- saját baját írja? - micsoda dolog?!
És a csikket elnyomja vadul.
Költőnk hazatámolyog.
Érti a lényeget:
Áthágni önmaga torlaszán
lazán.
Elhagyni rózsás kék eget,
megírni ezernyi szenvedést,
feltárni minden gennyes kelést
mit századok átka ránk hozott.
Múltak a hónapok, évek,
megverselt minden súlyosat.
Eszméktől ideáktól fénylett!
Kész lett
verseskötete mi a jövőbe mutat.
Ámor illatú orchideákról
és a szívről mely hasadva lángol
többé nem szólt már az ének.
Elhatározta, felkeresi
füstölgő öregasszonyát.
Felnéz. - de a csukott ablak
hallgat...
Lát párkányra konyult orgonát.
A kapun fekete keretes cédula...
- Már nem mutathatja meg soha
mi mindent köszönhet neki...
Elkésett Költő úr!
- mondja magának...
Falnak dönti hátát, könnye
- göröngye...
Papírost húz elő a bánat.
Megírja élete legszebb verssorát
mely fájdalma lényegét fogja át
lelkében, vigasztalanul.