Egy falevél siratja a napnyugtát:
Egymáshoz kapcsolt tűzarany pókhálóba téve.
S a Holdnak öltözéke... a felhők,
Melyek a csillagot szegzik az Égre.
Bús hattyú egy tavon, ott felejtve:
Hold sugarával ölelkezik.
S az utcák fényei mikor kigyúlnak
A békés szél oly közel, s mégis ordít.
Az üres sötétség is sír:
Ma árny, mely fáklya volt egyszer.
Mint a vágy, mese... s kialszik,
Egy könnycsepp a magányos falevélre.