borzongok már folyvást
nap-nap után
az albioni köd is
csontjaimba vág
esőcseppekbe burkolt homállyal
kísértenek a reggelek
s én csak megyek, megyek
gépiesen
egyazon úton lépdelek
munkagépek zajába
hulladék-halmokba
vesznek a hajnalok
a szépségészlelés is
dagadt izületként
repedező hasfal árnyékában
érthetetlen gubanccá dagad
felfalja az értelmet
minden ép célt
roncsolni kész
csupán az ösztön dacol még
szeretni és szeretkezni kész
s akar dalolni egy nagyot,
ahol (talán sokan) szeretnek még
a bájos szentpéteri tájakon
Kettering, 2008. novembere