Kinézek az ablakon, szemem a messzeségbe réved
Nem vagy itt, én mégis tisztán látlak téged
A látóhatáron éppen lemegy a nap
És a világnak csak kevés fény marad
Amelyet a csillagok és a hold ad.
A hold, amely olyan, mint én
Nem érheti el soha a szerelmét
A napot soha nem érheti el
Ezért hát a szomorú tekintet
Amellyel a világra tekinget.
És bizony vigasz nem lehet számára
Hiszen ébredésekor felnyíló pillája
Elsőként a napot pillantja meg
Amint épp távozik, és nem várja, nem
Ő utána siet, de nem éri el...
És mikor ő lenyugodna, érkezik a nap
De ő már erőtlen, megfáradt
Nem bírja kivárni a találkozást
És elalszik ő, de szép álmot lát
A nap szórja rá forró csókját.
Felébredve ismét a rideg valóság várja
Hamar rájön, hogy hazugság volt álma
A nap távol van tőle, nagyon távol
És ő siethet, igyekezhet bárhogy
Nem győzheti le a távolságot.
De mindig, mikor álomra hajtja fejét
Megszületik szívében ismét a remény
Hogy talán holnap vagy holnapután
A nap felé szórja utolsó sugarát
És nem lesz olyan szomorú már.
Az én szívemben is így él a remény
Hogy én a tiéd leszek, te pedig az enyém
És nem olyan lesz ez, mint a hold szerelme
Nem olyan kétségbeesett, nem olyan reménytelen
Mert most még ilyen, mert most még igen.
2000. szeptember 18.