Még gyilkosommá lesz az éj
álmod míg tőlem elragad
fekszem szerelmem szigetén
s te álmodsz kóbor álmokat.
Leláncol, rabbá tesz a kéj
míg nézem ébren álmodat
még gyilkosommá lesz az éj
s vergődik minden gondolat.
- Majd felkel a nap, ne félj,
lesimogatom láncodat
most alszom, hosszú még az éj
nem álmodom az arcodat.
Messze a hajnal, sötét és mély
az éjjel, vakká tesz szavad
ha álmodnám hogy átölelsz
nem hívnék soha más álmokat.
- Az éhség nagy úr, ne félj
majd átölellek, csak légy szabad.
Még gyilkosommá lesz az éj
míg alszol, az álmod megtagad.
(Mezei Katalin)