HÉTMÉRFÖLDES CSIZMÁMBAN
Drégelypalánkon
Nyárutó, hétvége,
verőfényes a Nap,
Nógrád medencéjének veszem utamat.
Lenyűgöz a tájnak
festői szépsége,
Börzsöny hegységének sokszínű erdeje.
Néha meg-megállok,
legeltetem szemem,
természet csodáit áhítva szemlélem.
Végig az utamon,
régmúltat kutatom,
hősök emlékművénél…, fejemet hajtom.
Újból feltöltődve
indulok is tova,
Szondi György vár rám, Drégelyvár kapitánya.
Drégelyt és Palánkot
szétvágta egy patak,
a két település, régen eggyé olvadt.
Gondozott kis parkban
Szondi szarkofágja,
faragott kősírhely…, látogatót várva.
Csontjai holléte
mai napig talány,
hol pihent meg teste…, véres ostrom után.
Úgy szól a krónika,
szemközti oldalba,
Ali pasa maga temetteté oda.
Sírjára kopját tűz
méltat, mint hős vitézt,
katonáknak megemlíté példaképként.
Két apród éneke
s lantnak hangja száll,
hadi ösvényen jár…, a bátor kapitány.
Pár utcával odébb
emlékhely hirdeti,
vannak a községnek háborús hősei.
Tovamegyek látván
fába rótt betűket,
irányt mutatva…, Drégely vára hol lehet.
Elmarad mögöttem
legutolsó ház is,
nagy parkoló jön, a tisztás, mint oázis.
Vízmosással egy út
vezet a hegyre fel,
háromnegyedórás út…, készülnöd kell.
Tölgyek árnyékában
ózondús levegő,
repked a gondolat, régmúlton merengő.
Terítve az avar
kövér érett makkal,
sűrűn szántva a föld vaddisznótúrással.
Már lassan úgy érzem
elhagy minden erő,
megkönnyebbülve látom, közel a tető.
Várhegynek ormán áll,
tisztes romjaiban,
a vár, miért Szondi éltét adta hajdan.
Könyörtelen idő
kegyetlen vasfoga,
múltbéli századok enyészete rágja.
Nem árthat meg mindez
Szondi emlékének,
emberként és hősként, neve égbe vésett.
Vár tövén emlékmű,
rajta róva kőbe,
mind aki erre jár soha ne feledje:
„Hogy vítt ezrekkel,
Hogy vítt egyedül,
Mint bástya feszült meg romlott torony alján.”
Albert Ferenc