Ahogy jöttem át a parkon,
Ő ott állt az utcasarkon,
Jeges szélben, zúzmarában,
Jégvirággal kosarában.
Közeledett már az este,
Behavazva gyönge teste.
Keze ezüstszínre fagyva,
Didergett a csípős fagyba.
Ciánkék volt már az ajka,
Fagyos mosoly hervadt rajta.
Dermesztette már egy hete
A tél jeges lehelete.
Ruháját a szél vasalta,
Csipkével a dér kivarrta.
Jégcsap hajtű haja bodrán,
Szél játszott szoknyája fodrán.
Gyöngyházfényű selyemsála
Alól villant ki a válla.
Jégbe dermedt volt a lányka -,
A szívem már meg is szánta.
Emberségben mindig hittem,
Ölbe kaptam, hazavittem.
Karjaimban melengetve,
Forró csókkal élesztgetve,
Szívemet is hévvel adtam,
Miközben én majd megfagytam.
Dörzsölgettem két kezemmel,
Égő tüzes szerelemmel.
Kandallóba tüzet raktam,
Előkerült meleg paplan.
Forró rumos teát főzve
Pároltam illatos gőzbe’.
Engedne ki valahára,
Nem érdekelt, mi az ára!
Kádba, forró vízbe rakva,
Szivárványos szappanhabba.
Jeges pillája megrebbent,
Szeméből örömkönny cseppent,
Fürtjei patakként folytak,
S megmozdult, kit hittem holtnak.
Csak azt lestem mikor éled,
De egyszer, jaj, semmivé lett!
Felolvadva, gőzzé válva
Elillant, felhőként szállva.
2010. február 14.