Csendesen üldögél vackán,
mint idegent körbeveszi a világ,
kiköpné magából, ha tehetné.
Ócska gúnyáján a tegnap piszka,
s a hideg, dermesztő kövön,
egy magába fordult vézna test ücsörög.
Előtte a földön pár forint kuncog,
megcsillan arcukon a vén Nap sugara.
Rongy gúnyája, szél barátja,
a sok lyukon ki-be jár,
csiklandozza a vézna testet,
mit az átkozott sors, magának festett.
Nem szól senkihez, néma boglya a földön,
görnyedten kuporog, szeme fénytelen,
csak néha csurran ki belőle az érzelem,
vagy a fájdalom, s az idő véste barázdákon,
lassan útra kell, tétován földre hull,
mint apró gyöngyszem, a piszokba elgurul.
A déli harangszóval, gyomra is megkondul,
zsebéből előveszi a tegnapi száraz kenyeret,
régen volt már, mikor főtételt ehetett.
Reszkető kezére simul kiszáradt bőre,
színét már nem látni, mostanság víz nem érte,
a kukák szemete festette ilyen feketére.
Éjszakára az aluljáró egy sötét zugában,
kartonpapírokból vet magának ágyat,
mellé fekszik a félelem, meg a holnap ígérete.
Talán elmormol egy imát, vacsora helyett,
a kannás bor, mély álomba ringatja,
álmában, gondtalan gyerekkorát siratja.