Volt egy szőttesem. Emlékszel? Említettem talán.
Millió színes szál alkotta buja lény.
Bízva bíztam, vakon hittem benne; bennük – bután,
Hogy mindig lobog a szikra, s benne a fény.
A szálak kapaszkodnak, mint kusza emberkezek,
És tartanak, mindig erősen tartanak;
Ebben láttam minden dolgok értelmét, hogy ezek
Mindent legyőző kapcsolatot alkotnak.
Kapcsolat. Ez volt a kulcsszó. Hova lett, azt kérded?
Szétszakítom – mondtam, és szétszakítottam.
Miért? Hol van bizalom, hit, és remény? Nem érted?
Világomat bőréből kifordítottam!
A szőttes káosz. Kapcsolat van, de nincs megértés.
Sarkait izmos ökrök húzzák négyfelé,
S hogy meddig tart, meddig bírják a kezek, nem kérdés;
Járuljanak hát a dicső Halál elé!
Járd feltárt szívvel a világ megkopott útjait,
Mint nyitott kredencajtó tárja fel titkát,
De vigyázz! Mi megvéd, mint fényes pajzs, nem lesz oly hit,
Ha majd megfújják a géppisztoly-harsonát.
Tátongó bordáid közt verdeső szíved reszket,
Te tetted ezt: könnyű célponttá változott,
Nagy dörejjel bezárták előtted a Mennyeket,
És lelked a csúf őrületbe kárhozott.
Tán megmentenek – a legjobb barát – ez így való;
E szavak, mint sav csöppennek ajkamról le,
Forr a méregfőzet, s benne az árulás a só,
A düh: félrenyelt kés, gördül torkomon le.
Szőttes nincs, csak egy madzag, s rajta pár laza csomó,
Sosem volt ennél tünékenyebb a jövő.
Zsebemben pisztoly, s benne csupán egyetlen golyó.
Félek: boldog vagyok bár, de sebezhető.