Hangfoszlány…
Csendben kopogtat
a józanság nesze:
Kislány! magának
elment az esze,
hogy kőfalba hág?
Miért öleli óvón a fát,
mi nem magának terem?
- Így van, beismerem!-
felelnék gyorsan,
de már nem látom hol van
ki szólított elébb.
Húzódok hát közelébb
ahhoz mit látok
s kísért tovább az édes átok,
sosem volt gyümölcsöt
érlel nekem.
Türelem! – gondolom,
s foltozom tovább mi nincs,
a hit az drága kincs
még ha néha hamis is fénye.
A gyümölcs reménye
fogva tart,
de hiába várom a kart
mi felemel,
csak a neszt hallom,
már gúnyosan énekel:
- kislány,én megmondtam!
s a józan szóban
elveszik az utolsó
gondolat…