VÉG NÉLKÜL…
Mint apró kis kockaköveket
Rakom össze az elnyűtt perceket,
Emlékekbe rohanva, kitömött párnámra
Terítem rá, magamból kioltott szentségeimet,
Zárom az utakat szűk vonalakká
Miből megrajzolom életem képét
Kavargó emlékét, zihálva
A sarokba rakott hegyre nézek
Szédülve, minden darabját
Hátamra veszem vég nélkül, félve
De a múlthoz közelebb
Már nem mehetek…
Visszahúznak idegen kezek
Már rég omladozó falak a „nem”-ek,
Köröttem lángban álló pirkadatból
Tenyérnyi helyek…
Elszikkadt érzésekkel megyek
Bezárom minden ablakom
És itt ülök most
Fejemre a válaszok ácsolnak tetőt
Kinn a Nap már rég ledőlt
Apró kis kockakövek réseibe fúlva…
Halántékomon, mint szürke ólomgolyók
Ütemet vernek a gondolatok
Fáradt vagyok…
Fénylő csendjeid nagyok
Karolnak, mint kiszáradt meder,
Öle mélyén aludnék, de felver
A sűrű eső, ahogy kihajol
Terhem alól a sajgó virágok sírása,
Szemem sarkából kiúszik alakod,
Eléd szórva megmaradt tallérom
Veszek magamnak egy ócska álmot,
Kitalálok magamban egy szebb világot
Ahol hullámként zúgok benned
Soha nem érve partot…