Fekete lasszót vet Éj Asszony
A Hold szürke derekára,
Csillagfejű gombostűket szúr
Az ég sötét-lett vásznára.
Dús hajával körültakarja
Zöld planétánk pólusait,
Könnyeivel álomba űzi
Tarka mezők virágait.
Aludni tér karjai alatt
Hegy, völgy, erdő, rét és patak,
Odvaikba, fészkükbe bújnak
Erdőlakók és madarak.
Csend borul alá a vidékre,
Béke szele fogja körül,
Álmodó gyermekeit nézve
Éj Asszonynak szíve örül.
Ám hullócsillag, fényes alak,
Tör utat a sötét falba,
Mint üstökös-láng ragyog bele
A fénytelen éjszakába.
Éj Asszonynak szíve megretten,
Sietve az égből leszáll,
Fekete köntöst ölt testére,
S a merész vándor elé áll.
„Kósza, kérlek, csitítsd lentebbre
Oly ragyogó glóriádat,
Fiaim-lányaim alszanak,
Ne zúzd hát össze álmukat!”
A kóbor tűzalak megtorpan,
Lángjai elszenderednek,
Fényből kovácsolt páncéljai
Az éj sötétjébe vesznek.
„Nemes Asszony, bocsáss meg nekem,
Nem volt bennem rosszakarat,
Tüzekből szított glóriával
Űztem csalfa álmaimat.”
Éj Asszony arca mosolyra áll,
Karjait lassan kinyújtja,
A fényét vesztett idegennek
Vállait gyengén megfogja.
„Ifjú Kósza Fény, ne félj tőlem,
Súgd meg nekem álmaidat,
És talán, égi hatalmammal
Valóra váltom vágyaidat.”
„Suttogd hát bátran el fülembe,
Mi az, mit ily tűzzel követsz,
Mi teszi szívedet boldoggá,
Mi az, amit titkon szeretsz.”
A kihúnyt fényű kósza alak
Szemében új tűz lobog fel,
S akarva-akaratlan teste
Új lángokban halványul el.
Éj Asszony gyengéd szeretettel
Palástjával betakarta,
Éteri ujjaival szívét
Mellkasában átkarolta.
A csillagfényű idegennek
Dobogó szíve dalra kélt,
És dallamába beleszőve
Minden kis titkot elmesélt.
„Nemes Asszony, immár elvakult
Szemmel keresem-kutatom,
Sajgó szívemmel gyújtott fénnyel
Követem, de nem találom;
„A csillagot, mi fölém ragyog,
A tüzet, mi bennem éget,
A fényt, mi meleg világot ád,
A szikrát, mi tovább éltet.”
„Hol van a fény, mi fényemnek kell?
Hol van a tűz, mi nekem jó?
Hol van az elveszett ragyogás,
Mi félénk lángomhoz való?”
„Meleg tüzem szeretni vágyik,
Lelkem tétova körbenéz,
Hol van a fény, kit szerethetek,
S ő szeretve rám visszanéz?”
Éj Asszony halk kacajra csendül:
„Kósza Fény, tovább ne keress!
Lelked mindjárt könnyebbé válik,
S okot szül, hogy velem nevess!”
„Van egy lány, ujja szövi a fényt,
Éjből bűvölve napodat,
Ő való neked, s ott jő, látod?
A neve pedig: Pirkadat!”
Majd Éj Asszony vígan nevetve
Visszaszáll az églepelre,
Míg a horizonton feltűnik
Egy bűvös lény énekelve.
Ujja nyomán fény táncolja át
Az éj elszökő fodrait,
Szeme taván ezer varázs ég,
Ezer tűz szórja lándzsáit.
Kósza Fény alvó csillagtüze
Lángviharként robban elő,
Pirkadat fénye rámosolyog,
És megszületik a jövő.