Emlékszem Rád!
Az arcod, a szemed,
A kezed, s a tested,
Mind Veled nevetett.
Oly bosszús voltam, ha másra
Másképp nevettél,
Gyilkos akartam lenni,
Izzó kegyetlenség.
De!
Ez már elmúlt.
Most más uralkodik!
Más érzelem lüktet,
Fáj nagyon e szív.
Láttalak sírni!
Sajnáltam könnyeid!
Lecsordult arcodon,
S ajkadon pillanatra megpihenve,
Majd álladon lecsöppent
A tátongó semmibe.
Féltettelek!
Tudtam, hogy fáj!
S az a kín érted
Az égbe kiált!
- Én! Én megvédem Őt! -
Ordítva üzentem,
S Veled maradva
Megfogtam kezed!
Együtt!
Te és Én!
Végre!
Átöleltelek!
Súgtam: - Ne félj!
Ha bárki bánt is,
Tudd, hogy Én,
Én ott leszek!
Elmúlt!
Mára már,
Csak szemeid sóvárgása,
S a gondolatok titka maradt.
Az.
Semmi más!
A könnyeid láncából zubogó
Titkos könnyűség,
A trónfosztott örökös,
Sírig tartó számüzetés.
Ott, Veled voltam!
S Te tudtad ezt, Múzsa!
Tudtad mi élet cél,
A - szerelem!
Ott ülve simogattam arcod,
Éreztem szívedet!
S most is megsúgom M.!
Hogy erre emlékezve,
Most is épp olyan,
Mintha fognám kezedet!
2010.02.16.