Fülemet befogva próbálok menekülni
De a csend megtalál, és elkezd üvölteni
Mit is tehetnék? Agyamban teljes a káosz
Üvöltő némaságban minden kiabál most
Üres lelkem kiáltja- miért elég ennyi?!
Mikor a világ azt mondja: menni kell, menni!
Félelmeim börtönébe zártam magamat
Hallom a csendben felsiró sóhajaimat
Szív mélye is szól: olyan fekete a magány!
Sötétben pedig a reménysugár is parány
Az elgyötört testnek is vannak még vágyai
Hiába győznek rajta birtoklón gátjai
Kérlek, hallgass el végre ezernyi gondolat!
Őrületbe kergetéssel oldod gondomat?
Nem csak a csend már én is üvöltök remegve
Ennek az agyzajnak lenne csak immár vége!
Mikor már az üdvözítő megváltás jönne
Szememre hányást a lelkiismeret tenne
„Hogy vajon tudom- e, hogy a bűnért bűnhődés jár?
Nagyravágyásért csak mohó lázálom vár”…
Agyzajom, börtönében fogoly mennyit vagyok
Arra Isten a tanúm. Élni vele tudok
Mielőtt lépnék a tébolyulás útjára
Megnyugszom lágy zene, ölelő akkordjára…