Mi a francnak élek,
Jött helyembe még egy lélek,
Néked már nem,
De nekik sem kellek.
Nem fogadott el,
Nem tisztel,
Torkom nagyot nyel.
Gyűlik, halmozódik,
Torkomban a gumó,
Lelkemben háború zajlik,
Robbanó láncreakció.
Hol lelem meg életem,
Hol szeretnek végtelen.
Erős szél könnyemet elfújja,
Nehezek lábaim,
Szívem már nem bírja.
És kellene a fájdalom,
Eddig segített,
És most is jó lenne nagyon.
Vágyom rá,
A fal takarja kezem,
Vérző bütykeim,
Megnyugtatná lelkem.
Hisz közösségbe illő,
Viselkedés kellő,
Melyet jól színlelek,
Szemeim mögött,
Pedig egy beteg ember remeg.
Hova tegyem magam,
Mikor ilyen vagyok,
Szeretteim előtt,
Szemeim vakok.
Megsértem őket,
Lekezelő vagyok.
Pedig nem tehet semmiről,
Egyszerűen bunkóskodok.
Elszédülve,
A vért látván megrémülve,
Belső gondjaim elszállnak,
Nem törlöm le,
Míg meg nem szárad.
Tetszik nekem.
Miért ne tegyem,
Azt amit nem szabad.
Miért éljek úgy,
Hogy mások meg ne szóljanak….
Hiába minden,
Elrontott év volt az,
Mellyel két lélek,
Tovább lépett,
Feledésbe maradt,
Egy harmadik élet.
A továbbiakról,
Már nem is beszélek.
Eltűntek azok a szép évek,
Melyben hármunkon volt a hangsúly,
Ti szerettétek egymást,
Kisfiatok meg csak bújt,
És bújt hozzátok….
Most meg már minden más,
Az életem kómás.
Hisz csonkák lettünk.
Hova lett az eskü?
Mondjátok meg hova lett?
Jóban, rosszban,
Betegségben, egészségben?
Míg a halál el nem választ.
Ez volt benne!
Ti meg azt hiszitek felbontottátok?
Hisz csak egymástól távol álltok.
Én pedig még összekötlek benneteket.
Nem számít hogy fiatok sír e vagy nevet,
Egy örök kötelék lettem köztetek,
Melyet csak a halálommal törhettek meg…