Mint hullócsillag éltem én,
Adtam szerető, kócos álmokat,
Hogy megérezzék akik hisznek még,
Milyen ha az Isten, emberként látogat!
Megkeseredett emberek hangja kiált,
Mit akarsz? Én nem hiszem az Istent!
Mert ha szeretne, s törődne velünk,
Nem lenne, oly sok keserűség itt lenn!
Saját nyomorunkat varrjuk Isten nyakába,
Őt vádoljuk, mint valami égben élő gyilkost,
Csak éppen azt nem vesszük észre sohasem,
Hogy mi tesszük mindazt, mi örökre tiltott!
Egy önsajnáltató gépezet, ez, az ember!
Egy saját sebeit nyalogató senki egyén,
Ki mindig csak rossz dolgokat akar meglátni,
Még akkor is,ha fény ragyog Istennek hegyén!
Nem sajnálat kell, nem pitiáner könnyek,
A szenvedés, mindenki lelkébe jelet karcol,
De csak az maradhat talpon e földi létben,
Ki az Isten által megszabott úton harcol!
Ki feladja a harcot oly könnyedén,
Ki inkább kimondja, hogy nincs Isten,
Az soha nem fogja megérezni, milyen is,
Ha kegyelem csókja, virágot hajt a hitben!