Mikor dobhártyádról
lepattan a szó,
mely folyékony vasként
agyadba folyt.
Mikor a dühtől
halántékod lüktet,
vakarod hajad tövét,
akár a rühes.
Mikor üvölteni akarsz,
de befelé megy a hang,
köpnéd ki magadból,
de nincs rá szavad.
Mikor gyűlölve tépnéd
apró cafatokra,
de helyette könnyed
folyik patakokban.
Mikor kifutnál
a világ végére,
de lábadnak nincs
ereje, léptéke.
Akkor, igen akkor
szakadjon ketté az ég!
Mint a szív infarktuskor.
S ez legyen a vég.