A kép Holló László - Vihar előtti csend című festménye
Szellő se borzolja már
a rét füvét.
No, nem aludni tért, csak előre pihen,
s erőt gyűjteni a felhők mögött
megy fel egy égig érő szerpentinen.
A sűrű légben sehol egy madár.
Fészkébe bújt félőn a vad,
csak kitartson a fa, az ág,
a fészek,
míg majd a pusztítás elhalad!
A virágokon sincs méh, lepke, bogár.
A fakéreg alatt a szú se vés,
sáska se rág, hiába zöldül
elé lédús, új vetés.
A herélt, s kanca áll magában.
Kötő sincs rajtuk. A környék szaga
erősebb minden rossz kötélnél.
Ide jöttek mindig is
haza.
Nem állnak be az istállóba.
Mit félünk, jobb látni, hogy halad,
mint csak gondolni, s közben
riadtan állni,
és félteni körül a négy falat.
A kanca nem legel, de fejét lehajtja.
Farka lóg, hisz’ ilyenkor
a bögöly is megül..
Társa nyugtatja, és óvón ráhajol,
hogy a vihar ellen majd ő legyen felül.
Vár. Minden és mindenki. Mozdulatlan.
Mikor
csap le végre, hiszen már fáj
a csönd! Tépjen, pusztítson! A táj
kicsit meghal, de a letört gally helyett
új ág, új levelekkel,
új zajokkal csak azután lehet!