Csak Neked!
Most hozzád írom, csak neked ezt a dalt,
kacagom és sírom minden betűjét.
Mosolyod tavasza ezer virágot hajt,
álmaimba hívom bíborszínű lepkéd.
Szemhéjad könnyező gyémántcseppjeit,
féltve itatom ingből tépett kelmén,
puha fényű ajkad pirosa felhevít,
érted lángol rímet zakatolva elmém.
Rád gondolok ha csillagot hint az éj,
ha süt a Nap vagy ázom az esőben.
Felejthetetlen illatod édes fahéj,
érzem én akkor is ha távol vagy tőlem.
Nevetve sírom minden rezdülésed,
higanyként cikázol ereim falán.
A horizont felett új életed ébred,
melyben megnyugodhatsz végre Te is talán...
Ha így lesz, mert másként nem történhet!
Megölellek jól és nézlek még kicsit...
Majd elhagylak sírva szeretetben téged,
remélem emlékem néha-nap felvidít.
Örömben és búban írtam ezt a dalt,
hisz' a Te világod nem lehet enyém.
Nézem hát nevetve amit a sors akart,
S rőt lepkét karcolok álmaim kék egén.