A lélek halála
Ha csak rád gondolok...
Vajon mit csinálsz most?
Elönt a forróság...
Vajon mit csinálsz?
Szomorú vagy, tudom.
De én is az vagyok.
Engesztelnélek, de
Bírnom kell, bírnom kell...
Talán egyszer még találkozunk újból.
Vagy legalább csak értünk közös szót.
Talán egyszer még érzem csókod...
Talán érzem, finom mosolyod...
Este volt, s már este van:
Eltelt Nélküled egy nap.
Nélküled! Lelki szakadásban;
Ami egyet ér a fájdalommal
Kusza, kurta sorok ezek...
De fájó lelkem is ilyen:
Megtörött, és hatalmast téved
Mikor szakítást mond, TÉVED!
Nem békíthetlek ki.
Nem tehetek semmit.
Hajthatatlan kell maradnom...
Ez maga a fájdalom!
De mikor elönt a forróság ismételten...
Emlékeim ezerré tördelik lelkem...
Érzem, látom s hallom, ahogy átölelsz,
Édes csókjaid a nyakamba lehelled...
Hallgatom tiszta hangodat,
Látom angyal-sugárban arcodat...
Nem bírom tovább, s arcomat
Eltemetem kezeimbe...
Hogy ne lássa senki, mennyire fáj!
Az emlékezetes emlékek emléke csupán...
Mert tovább nem bírom, de nem én!
Úgy érzem, nyomban a nyakadba ugranék!
S ölelnélek... s szorítnálak...
Míg a világ végtelen...végtelenül... örökre...
Szabó Erika, 2010. március 5.