Nyúlik a homály szürke nyelve,
bekanalaz a zuhanó ég,
léket kapott fellegek meghasadt
oldalán rándul a közöny függönye,
lelkem ágakon kuporgó csapzott veréb.
Üvegtestű szorongás mocorog
a falakon, zárul a fény szeme,
a tél szennyes takaróján kuporog
régvolt nyarak fázós viráága,
nyirkos barlang lett a remény menedéke.
Sötétség szárnyán vergődik a sugár
fonala, öngyilkos vízcseppek
ugranak távoli torony ablakán,
hideg alázat árnyalakja suttog,
didereg a szó ajkam zavarán.
A gondolat résein elúszik
a törékeny lényeg, sorsom döbbenet,
szándékom könnyű ujja kopog.
Gyászba borult a befalazott illúzió,
vágyam lobbant arcomon köröket.
Sáros nyomvonalra ragad
a délután, mélybe tölt a várakozás.
Dalom jeges buboréka pattan
felhők görnyedő árnyék-romján,
megszikkad a hang, temeti áldozatát.