A szégyen, a zavar, a félsz köntösén át,
fogom magam és letekintek rád --
de te félrenézel,
valami elpattan
bennem, s ezt az egészet
betemetem a mélybe,
mint egy zord katlant.
A rideg közöny remeg köztünk, mint a köd,
elfed, ha kell, de van, hogy rajt áttör --
valami fájdalmas
(pont ezért valódi)
érzelem, mely hatalmas,
s bár ezért vagyok zavarban,
nem kell aggódni.
Mint egy kisgyerek, zárkózom el előled,
mondanám, elegem van belőled --
kegyes a hazugság
(csak az íze keserű)
s bár csudajó mulattság,
a szemembe, furcsaság,
hogy könny kerül.
Semleges vagy nekem, mint egy bot vagy asztal,
hiszen már a szívem sem magasztal --
ember vagy, vagy rosszabb,
kimondom, egy férfi
(mit is hittem?! - bosszant),
ki nem éri meg hosszan,
bár reméli.
Vallottam most neked, őszintén, sok mindent,
nehogy minden butaságot higgy el --
helyette még utoljára
halld csak az éteren
-ez szívem suttogása-,
hogy ez lett (neked) hála,
az életem.