Az imént még kedvesen, szívből mosolyogtál rám,
Aztán a percmutató sikítva csattant tovább,
És már csak hűlő árnyékod csókolta hideg szám,
Majd az is tovatűnt, mint hortobágyi délibáb.
Közös emlékekből kovácsoltál harci pörölyt,
S fájdalom láncára fűzted a súlyos vasgolyót,
Majd megforgattad, mint elmúló napokat a böjt,
Mikor a koplalás szül gyomrodba lávafolyót.
A szerelemmel vívott kemény harcot feladtad,
Elfutottál, könnyebben gördülő útban bízva,
Szívemet összetörted, bordáim összezúztad,
És otthagytál, még vagy ötven évig haldokolva.
Egy kérdés gyötör csak, beteggé lett életemben:
Miért öltél meg? Miért hazudtad azt, hogy szeretsz?
Miért kell, hogy bántson túl hosszú létezésemben,
A tudat, hogy most a horizonton túlról nevetsz?
Küzdöttem a szerelemmel, és küzdenék ma is,
Mióta kinyílt a bennem megbújó virágszál.
Miért öltél meg? Most már tudom, a remény hamis,
A bizalom hazugság, s nem szép más, csak a halál.