Kedves olvasó!
Először is kérlek, hadd szabadkozzak afelől,
Hogy soraim kuszák lesznek tán, az elejétől,
S noha nem gördülnek majd, mint zsírozott csapágy,
Van bennük némi érzés, sóhaj, tétova vágy...
Ámbátor a gondolat erősebb, mint rím vagy metrum;
És abból bizony sok van most, szóval summa summarum:
Papírra vetem hát, mit szívem-agyam felváltva diktál,
S netán egy idea-csíra majd éltető talajt talál.
Tehát. Megéltem a fájdalom majd’ fél esztendejét,
S közben szültem én remény vagy épp sirám költeményét,
Ám dűlőre nem jutottam; se magammal, se mással,
Se nevetéssel-sírással, se pedig versírással.
Elszállt fölöttem fél év fájdalom és fél év tapasztalat,
Majd – tán örök – táblára véste ízét egy végső gondolat;
(Félreértés ne essék: nem vagyok tógás bölcselő,
Nem terjesztek semmiféle világmegváltást elő,
Csupán lejegyzem, mint önnön mérföldkövet,
Új keletű hitem – s szó végre szót követ)
Élet. Ugyan értelmét nem szándékozom megfejteni,
De értékét talán hűen vagyok képes elkönyvelni.
Receptjét három összetevő varázsolja össze,
Hogy elemeit erős, szilárd egyveleggé kösse:
Idő, szeretet (avagy gyűlölet) és maga az ember,
Kinek illékony impressziója van tócsa, vagy tenger.
Carpe diem, barátaim! A holnap ne ma fájjon!
Túlterhelt agyunk este így nyugodt álmot találjon,
A jövő nem tartozik, csupán a következő lapra,
Ma még nem megírt, de majd felkerül a holnapi napra.
Ám a múlt, keserű tanító, jószívű ugyan,
Megtanítja lassan-lassan, mit, miért, és hogyan,
De sebezni is tud, és ezt alkalmazza is gyakorta,
Túlontúl vidám lelkünk sokszor véresre korbácsolta.
Mégis, a sok szenvedésen, jaj-sikolyon, könnyhályogon túl,
Igaz az élet: szigorú, kegyetlen, de igaz csatát dúl;
Mert ha mi, emberek, nem tanulunk meg szenvedni,
Gyenge harmat maradunk, és nem tudunk: küzdeni.
Az idő különös háromszögében él hát az ember,
Múlt, jelen és jövő, átölel vagy épp mint jégeső ver,
S hogy mi az ember? Csont, bőr, izmok és néhány liter vér,
Meg egy csipetnyi bűbáj, hogy megmutassa, mennyit ér.
A kemény csontokat remény-szalag csavarja körbe,
Az izmokat bátorság fordítja tiszta tükörbe,
A bőrt az ellenállás keze cserzette, s ápolja,
Hogy akár a száz évig fújó orkánt is kibírja;
S a vér, zubogva szállítja szív-hajtva az élet magvát,
Meg nem állítja se robosztus kőfal, se rozsdás vasgát,
Megálljt neki el csak a halál szava rendelhet,
Midőn elszáll belőle az utolsó lehelet.
És végül a képlet, teljessé csupán úgy válhat,
Ha érzelem itatja át az emberi tájat;
Szeretet, gyűlölet, és mindaz, ami köztük található,
Mind, ami a többi földi porhüvelyre hatással ható.
Ember vagyok, múlt verte, s tán túl sokat érzek.
Holnap hátha begyógyulok, de ma még vérzek.
Szeretem azokat, akik önzetlen azon fáradoznak,
Hogy kicsorbult életembe új szelű távlatokat hoznak.
Gyűlölöm azokat, akik életemre törtek és törnek,
Osztályrészük, hogy lelkük átadom magának az ördögnek.
És a közöny kézfogásával illetem azokat,
Kik még nem fordították felém igazi arcukat,
Nevük homály fedi, bár nap mint nap elmennek mellettem,
Így hát érzelem-cédulát homlokukra még nem tettem.
Szerelem? Szerelem nincs, csupán agyi diszfunkció,
Hiba a gépben – noha sokszor kellemes, sokszor jó,
Ámbár gyógyír nincs rá, törődjünk hát bele,
És éljünk, ha tudunk, gondtalanul vele,
S közben reméljük, hogy nem gyötri meg kósza életünket,
Nem teszi kénköves pokollá minden másodpercünket.
Íme, megszületik az optimizmus – az én derűlátásom,
Remélem, egyszer átsegít a most csatázó lelki válságon,
A cél immár szemem előtt lebeg: az élet nehéz bár, de mégis szép,
És mi valaha összetört, egyszer újra egész lesz, csorba bár, de ép.